„Nálunk te vagy a sztár!” sorozatunk legújabb részében Brucker Amandával (Mandival), 3x-os Groove Trails teljesítővel beszélgettünk egy jót futásról, triatlonról, El Caminoról, a sport szépségeiről, nehézségeiről, és sok minden másról. Fogadjátok szerettel!
Groove Trails: Mióta túrázol/futsz, honnan jött a túrázás/terepfutás gondolata?
Brucker Amanda (Mandi): Soha nem voltam nagy túrázó és sokáig futni sem szerettem régen. 25 éves korom környékén kezdtem el mozogni, ami akkoriban még leginkább erősítést jelentett, illetve néha egy kis futást. Az évek során alakult úgy, hogy egyre inkább áthelyeztem a fókuszt az állóképességi sportokra és triatlonossá váltam. Bevallom, nekem a triatlon három sportága (úszás, kerékpár, futás) közül a kerékpár a kedvencem, de természetesen a másik kettőt is szeretem, különben nem csinálnám.
Aszfaltfutó voltam egészen idén télig, a hosszú futásokat is aszfalton, folyóparton vagy valamelyik parkban végeztem. Télen jöttünk össze párommal, aki szintén elsősorban országúti kerékpáros. Ő télen, amikor az időjárás nem igazán előnyös az országútizáshoz, a bringázást túrázásra szokta cserélni. Elkezdtünk együtt túrázni is, illetve az ő túrázását és az én aszfaltfutásomat összeraktuk terepfutássá. Így kezdődött és télen rendszeressé is vált, szinte minden hétvégén mentünk valahova terepfutni. A melegebb idő beköszöntével visszatértek a hétvégi hosszú bringázások is, így ritkultak a terepfutások, de természetesen egy triatlonosnál a futás sem maradhat el, amiknek egy részét továbbra is szívesen futom terepen.
GT: Túráztál / futottál-e “ítéletidőben”. Milyen élmény volt? Mesélj róla!
Mandi: Ez egy El caminos történet. Alapvetően nyári ember vagyok, napsütésben és melegben érzem magam a legjobban. Az év legkevésbé kedvelt időszaka számomra az ősz vége, amikor rövidek a napok, hűvös van és rengeteget esik az eső. Mégis úgy alakult, hogy ebben az időszakban jártam végig az utat. Tökéletes komfortzónából kilépés lesz, gondoltam, és így is lett.
Az út legnehezebb szakasza a Burgos és León közti rész, az úgynevezett Meseta, egy kietlen, kopár fennsík, ahogy bő egy hétig pusztaságban gyalogol az ember. Az első fele még száraz időben telt és a táj a várakozásokkal ellentétben nagyon tetszett, viszont a második felében napokig végig esett az eső, több napon keresztül szakadó esőben kellett gyalogolnom. Nem volt választásom, ez nem arról szól, hogy ha szép idő van, kirándulunk, ha nincs, akkor otthon ülünk a melegben. Mikor beértem Leónba, azt hittem, végre vége a kopár tájnak és talán hamarosan a szakadó eső is elmúlik. Másnap viszont újra, az addigiaknál is hevesebb szakadó esőben indultam útnak és a táj is továbbra is kopár, kietlen volt. León utáni második nap viszont már tényleg kisütött a nap és a táj is elkezdett változatosabb lenni. Ezek az emlékek azóta sem szépültek meg, viszont rengeteg erőt adnak azóta is, ha az élet bármely területén motiválnom kell magam a kitartásra.
GT: Miből merítesz motivációt a sporthoz a mindennapi hajtás közepette vagy egy sérülés esetén?
Mandi: Általában megvannak a kitűzött céljaim és tudom, hogy tennem kell értük, anélkül nem fogom elérni őket. Ezek a célok nálam versenyek szoktak lenni, ahol magammal, a korábban elért időeredményeimmel versenyzek. Ezek a célok motiválnak arra, hogy kitartsak és csináljam. A téli időszak általában nehezebb, mert azon kívül, hogy kevésbé szívesen edzek télen, amikor hideg és sötét van, még a versenyek is messze vannak.
Két évvel ezelőtt bevált, hogy tavasz elejére megcéloztam egy maratont, ami egész télen motivált arra, hogy kitartóan készüljek, és ennek meg is lett az eredménye. Annyira bevált, hogy tavaly tavaszra is kitűztem célul egy maratont, a felkészülés meg is volt, tehát motiváció fenntartásnak ismét tökéletes volt, a gyümölcsét learatni viszont sajnos nem tudtam, mert a Covid közbeszólt. Idén télre csak egy jó kis mottó maradt, ami az egyesületünk egy motivációs videójában találtam: “A nyári forma télen készül”, illetve az új hobbi, a terepfutás – próbáltam minél több instant kört bejárni a Budai-hegyekben. Ezen kívül ott van még az edzőm és a megfelelési kényszerem, törekszem rá, hogy az előírásnak megfelelően hajtsam végre az edzéseket és szép zöld legyen a Training Peaksem.
Egyébként idén tavasszal volt egy nagyobb motivációs mélypontom az első covid oltás után. Jobban megviselt az oltás, mint amire számítottam. Két hetet, szinte teljesen ki kellett hagynom, csak tingli-tangli edzegetés volt. Kiestem a ritmusból, nehezebben ment újra rávenni magam, illetve a formámon is megéreztem a kisett időszak negatív hatását, ami szintén demotiváló volt. Nem ment az edzés, így nem volt kedvem edzeni, de mivel nem volt kedvem edzeni, nem ment az edzés. Ördögi körbe kerültem. Úgy éreztem, új impulzusokra van szükségem, és ugyan nem ideális időben, de edzőt váltottam. Nagyon szerettem az edzőmet, szép eredményeket értünk el vele tavaly, de most úgy éreztem, kell egy új szemlélet, talán nagyobb szigor, ami kihúz ebből. Működött, az új edzőnek jobban meg akartam felelni, motiváltabban csináltam az edzéseket, kezdett visszajönni a forma, majd közeledtek a versenyek, ami újabb motivációt adott.
GT: Van-e valamilyen mantrád, amit különösen megterhelő edzés vagy verseny alkalmával ismételgetsz magadban?
Mandi: Ez nem lesz túl szalonképes. Amikor már nagyon fáradok, abszolút nem tudatosan szoktam magamban mondogatni, ismételgetni, hogy “bazdmeg”. Esetleg azt, hogy “mindjárt vége” vagy “nincs sok hátra”, akkor is, ha még sok van hátra. Mantrának nehezen nevezhető, de ez jutott eszembe.
GT: Melyik évszakban szeretsz a leginkább túrázni/futni? Miért?
Mandi: Alapvetően nyári ember vagyok, a nyár a kedvenc hónapom. Nálunk mégis inkább ősszel, télen, tavasz elején kerül előtérbe a túrázás és a terepfutás, amikor nem tudunk hosszúakat kerékpározni. Terepfutni szoktunk nyáron is, nem rég voltunk például a Kamor körön, előtte a Helka körön, illetve mostanában szoktunk csak úgy magunknak összeállított útvonalakon is futni, a túrázás viszont abszolút téli tevékenység nálunk.